Nincs televízióm, így a műsorfolyam fotel mélyéből történő punnyadásos fogyasztási módja is idegen tőlem. Némi gyakorlással valószínűleg gyorsan elsajátítanám a mesterség fortélyait, de mivel a forradalmi-aszkéta életvitelem kialakításának legfőbb indoka a tévézéssel eltöltött időmennyiség más tevékenységekre átcsoportosítása volt - mely szándék azóta is töretlen bennem -, egyelőre megmaradok alkalmi, szélessávú internetes ún. hobbynézőnek.

Bocsánat a hosszú, személyeskedő intróért, csak azt szerettem volna ügyesen felvezetni, hogy aki nincs agyzsibbasztás terén versenyformában, annak a Megasztár ha nem is nézhetetlen, de kissé irritáló. Rossz a ritmusa, nem egyenletes az íve. Ahogy egyre kevesebb a versenyző, egyre inkább.

A műsor első részében minden sztárjelölt a felvezetés-produkció-értékelés hármas procedúráján esik keresztül: ezen hármas egységeknek mind az együttes időtartamuk, mind az egymáshoz való arányuk megfelelő, ha pl. valaki nem szereti a felvezető részt, elég rövid ahhoz, hogy egy kis ropi-sör utáni matatással ki tudja bekkelni.

A cselekmény az utolsó dalnok lezsűrizése után éri el azt a pontját, amit ha irodalom órán jobban figyeltem volna, egy frappáns és szakszerű latin szóval neveznék meg, amely azt jelenti, hogy az expozíció (na, azért nem buktam meg) megtörtént, most jönnek a Dráma Percei, amiért a jegyünket megvettük, de így csak a gólpassz kifejezés jut eszembe. Tehát itt vagyunk az Igazság Kapujában.

No, de a bajok itt keződőnek.

Egyrészt miután a góllövő átvette a labdát, ha nem is kapásból, de különösebb keverés-kavarás, mondjuk max. egy elfektetős csel után rá kéne lőni, nem pedig megvárni, amíg az összes védő sorfalba rendeződik az ötös vonalon. Másrészt, ne csak csepegtessük, mert úgy nem az, hanem kapjuk nyakba dézsából a drámát, történjen meg dopbergés közepette a végleges eredményhirdetés, szóljanak a fanfárok, ájuljon el a kieső, hulljanak a könnyek, csendüljön fel a búcsúnóta, legyen mindenkinek orgazmusa katharzisa.

De nem. Hogy a focis párhuzamnál maradjunk, a gólpassz átvevője megáll orrot fújni, közben hátulról fellökik, ráadásul félidőt is fújnak, ám a második félidőt nem a tizenegyessel kezdik, hanem arról vitáznak, melyik kapura kell rúgni, aztán inkább lejátszanak egy hosszabbítást, és bár nem mértem ki stopperrel, de a műsor párbajnak nevezett második része - legalábbis szubjektíve érzékelve az időt - van olyan hosszú, mint az első.

Ha most nagyon szellemes akarnék lenni, akkor azt írnám, hogy a végkövetkeztetést stílusszerűen elrejtettem a hozzászólások közt, tessék kikeresni, és ott az szerepelne, hogy na, ilyen érzés a Megasztár végét nézni, de azért ennyire nem akarok.

A bejegyzés trackback címe:

https://tevemaci.blog.hu/api/trackback/id/tr785649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.